Search

Progresszív Gazdaságpolitika Alapítvány

Export-import: Malthus-Darwin-Marx

Robert Axelrod az Amerikai Politikatudományi Társaság elnökeként elmondott tavalyi beszédét egy kedves történettel kezdte, amely ráadásul érdekes adalék arra vonatkozólag, hogy mennyit tudnak meríteni egymástól még látszólag egymástól távol eső tudományágak is.

“Let me begin with my favorite story about imports. It
starts with Darwin who describes how he imported a key
insight from Malthus, who was a political economist. Darwin
had spent years collecting his data. Then, as he wrote
in his autobiography:”

“Fifteen months after I had begun my systematic enquiry, I happened
to read for amusement Malthus on Population and being
well prepared to appreciate the struggle for existence which goes
on everywhere . . . it at once struck me that under these circumstances
favorable variations would tend to be preserved, and
unfavorable ones to be destroyed. The result of this would be the
formation of a new species. Here, then, I had at last got a theory
by which to work”

“The really neat thing is that twenty years later, another
political economist, namely Marx, imported Darwin’s conception
of struggle back into political economy. As Marx
wrote in a letter to a colleague:”

“Darwin’s book is very
important and serves me as the basis in natural sciences
for the class struggle in history.”

A politika és közigazgatás elválasztása mint eszmetörténeti konstrukció

A 19. század második felében kialakult közigazgatástudomány kiindulópontját az államigazgatás és a politika szembenállásának az elmélet által történő felismerése jelentette – gondolhatnánk a nyugati közigazgatástudományi tankönyvekből vagy akár a témával foglalkozó magyar szakcikkekből merített ismereteink alapján.

James H. Svara cikke arra hívja fel a figyelmet, hogy hogyan torzíthatja el aktuális tudományos fogalmi rendszerünket egy utólagosan kreált tudománytörténeti narratíva.

Az említett bináris kód ugyanis a közigazgatástudomány első száz évének meghatározó cikkei esetében csak fokozatosan szilárdult meg – az olyan kiemelkedő szerzők, mint Wilson vagy Goodnow nem csak, hogy a kifejezést nem használták, de tényleges nézeteikkel sem volt kompatibilis egy nagyon éles elválasztás

A fordulópontot ebből a szempontból Wallace Sayre “Premises of Public Administration” c. 1958-as cikke jelentette, mely újraértékelte a hagyományt, s melynek nyomán az összefoglaló művekbe is átszivárgott a közigazgatástudomány dichotómia-vezérelt genealógiája.

Búvópatakként ugyanakkor mindvégig megmaradt a másodlagos irodalomban egy a II. világháború előtti időszakra jellemzőbb értékelés. E szerint a korai szerzők a politikát és az adminisztrációt egy egymást kiegészítő fogalompárosként képzelték el. E szerint a választott politikusokra és a bürokratákra interdependens, kiterjett kommunikációra épülő viszony jellemző, melyben bár vannak elkülönült szerepek de ezek átfedésbe kerülnek. Mindez együttesen, bürokrácia és politika együtt adja ki a demokratikus kormányzást.

A “kiegészítő” megközelítéssel szemben a politika-adminisztráció dichotómia túlhangúlyozásának Svara szerint számos negatív következménye van.

1, A mai tankönyvek úgy tekintenek a tudományág alapjaira, mint amely leegyszerűsítő és téves. Ezzel az újabb generációk számára hagyományozzák tovább a “mihez kezdjünk a dichotómiával”-problémát, korántsem szükségszerűen.

2, A diszciplínához tartozó kutatók a dichotómiát tekintik normának, ami hátrányosan érinti a tudományos teljesítményt. Könnyű ugyanis alternatív modelleket alkotni, melyek magyarázó erejüket tekintve erősebbek a leegyszerűsítő dichotómiánál, de amelyek önmagukban még mindig nem kielégítőek.

3, Az ilyen, a lehetségestől elmaradó eredményeket produkáló megközelítéseknek új legitimációs forrásra van szüksége, pótlandó az elmélet korábbi középpontját jelentő dichotómiát.

Így áshatja alá a leegyszerűsítő és torzító tudománytörténet egy egész diszciplína tudományos legitimitását – hasznos tanulság lehet ez a közgazdaságtan számára is.

Miben értenek egyet a makroökonómusok?

Egy angol szerzők által készített, és az iskola-alapítokkal készített interjúkkal is ellátott útmutató kötet konklúziója szerint szinte semmiben. Az összevetéshez meghatározott nyolc dimenzióból
hat a szereplők és a piac viselkedésével, kettő pedig a gazdaságpolitikával kapcsolatos (9.1. tábla).

Ezen előfeltevések alapján, a könyv megállapításait tovább gondolva egy bal-jobb skálán egyértelműen besorolhatónak látszanak az elmúlt fél évszázad legfontosabb makroökonómiai iskolái:

1, A skála jobb szélén a rendkívül rugalmas áralkalmazkodásra, gyors piactisztulásra, a rövid és hosszú táv azonosságára, a racionális várakozásokra, a szabály-alapú gazdaságpolitikára és a torzító jövedelempolitikára építő megközelítések találhatóak. Ezek legfontosabb modernkori inkarnációját az új klasszikus és a reál üzleti ciklusok iskolája jelenti. A kettő közötti árnyalatnyi eltérést csak a sokkok és az egyensúly természetére vonatkozó feltevéseik jelentik: előbbi esetében az, hogy technológiai vagy monetáris természetű a sokk, utóbbi esetében, hogy rögzített-e a természetes munkanélküliségi ráta szintje. Szintén ebbe a csoportba sorolható az osztrák iskola és az ortodox monetarizmus, melyek az előzőekhez képest csak az idő jelentőségét tekintve, illetve a várakozások kialakítása tekintetében mutatnak eltérést.

2, A skála másik, bal szélén az ortodox- és a poszt-keynesi közgazdászok találhatóak. A fluktuációk a kiadási szint változására vezethetőek vissza, a várakozások adaptívak vagy “ésszerűek”, az árak rugalmatlanok illetve ragadósak, a piactisztulás gyenge. Az időhorizontjuk rövid, az egyensúlynak nem adnak kitüntetett szerepet, míg a gazdaságpolitikában a diszkrecionalitás illetve a többé-kevésbé aktív jövedelempolitika mellett szállnak síkra.

3, Metodológiai szempontból a két szélső pont között helyezkednek el az új-keynesi közgazdászok. Ők egy eklektikus iskolát alkotnak több dimenzióban is. A sokkok forrása lehet kereslet- és kínálatoldali is, racionális várakozásokból indulnak ki, ugyanakkor a piaci és áralkalmazkodást lassúnak tartják. A gazdaságpolitikában nem állnak ki jobboldaliak által javasolt szabályok mellett, bár az aktív jövedelempolitikát általánosságban nem tartják hasznosnak.

A jelentős eltérések láttán felmerülhet a kérdés, hogy helytálló-e a könyv konklúziójának felvezetése, mely a makroökonómia fejlődését a hegymászáshoz hasonlítja. Különböző expedíciók próbálják meghódítani ugyanazt a “makrohegyet”, melynek jelenleg még ködbe burkolódzó tetejéről világos kilátás lenne a gazdaságra. Néha ezek a csoportok közel kerülnek egymáshoz, néha újraélesztenek korábban a hegytető felé tartva “megfagyott” elméleteket, de alapjában véve a maguk térképészeti ismereteiben bíznak.

A hegy-metafora hasznosnak tűnik abban az értelemben, hogy előfordulhat, hogy egy-egy csoport diadalmasan bejelenti, hogy felért a hegytetőre, miközben a valóságban (empirikus használhatóságát vagy elméleti koherenciáját tekintve) legfeljebb egy alacsonyan fekvő kiszögellést ért el. Ennyiben szkeptikusnak kell lennünk a “makroökonómia vége” típusú kijelentésekkel.

Ezek ugyanis egy helyes utat feltételeznek, miközben a tényleges tudománytörténet legalábbis megkérdőjelezi, hogy valóban egymásra épülnek-e a különböző iskolák által létrehozott tudáselemek, van-e közöttük átjárás, létezik-e egy pozitív eredményekkel kecsegtető egységes kutatási program? Vagy csak iskolák vannak, melyek kijelentik magukról, hogy birtokukban van a területre vonatkozó végleges tudás, melyet ezt követően tudománypolitikai eszközökkel legitimálnak.

A kötet szerint az egységes és a természettudományokhoz hasonlíthatóan “kemény” makroökonómiára vonatkozó elvárások és törekvések illuzórikusak. Kézenfekvőbbnek tűnik ezért inkább Keynes szerényebb fogász-hasonlatát alapul venni.

But, chiefly, do not let us overestimate the importance of the economic problem, or sacrifice to its supposed necessities other matters of greater and more permanent significance. It should be a matter for specialists-like dentistry. If economists could manage to get themselves thought of as humble, competent people, on a level with dentists, that would be splendid!

A könyv hangsúlyozza, hogy vannak fontos konszenzusos elemek a makroökonómusok közös tudásában, és sokszor csak a tudományos és tanácsadói piaci termékük sajátosságának meghatározása, “differenciálása” áll az ellentétek hátterében.

Az ellentétek jelentős része ugyanakkor korántsem látszólagos. Friedman jóslatával ellentétben az empirikus tesztelés bővülése sem biztosított egy egyértelmű mércét a “jó” és a “rossz” elméletek elhatárolására. A keynesiánus konszenzus megszilárdulásában ugyanakkor fontos szerepet játszottak az Általános elmélet más sajátosságai: a munkanélküliség kapcsán megnyilvánuló probléma-megoldó képessége, politikai programja és retorikája. A stagflációval éppen a probléma-megoldás terén szembesült a klasszikus keynesianizmus egy végzetes ellenféllel, akárcsak nemsokára a monetarizmus a drasztikusan emelkedő brit munkanélküliség esetében.

Az új klasszikus elmélet ellenforradalma sem tudott megkérdőjelezhetetlenül mainstreammé válni:

  • empirikus tesztelése vegyes és nem perdöntő eredményeket hozott
  • az előre látható politikai döntések is befolyásolni látszottak a kibocsátás és munkanélküliség szintjét, miközben
  • sok helyen okozott súlyos problémákat az előre bejelentett dezinfláció

A külömnböző iskolák közül tehát egy sem emelkedett ki egyértelműen “győztesként” a tudományos (nem a tudománypolitikai) versenyben.

Mindehhez jön még a vizsgált probléma- és az elméleti keret kiválasztásának ügye, ami újabb támadási felületet nyújthat egy esetleges új mainstreammel szemben. Az elmélettörténeti elemzést kiegészítve a praktizáló közgazdászok körében végzett kérdőíves felmérések értékelésével a szerzők arra jutnak, hogy a makroökonómiában ma elmarad a konszenzus “erőssége” a keynesianizmus időszakához képest.

De ezt ellentétben a “számszerűsíthető, tesztelhető, konzisztens” új neoklasszikus szintézisről vízionáló apologetákkal még maga Lucas sem bánja: “Consensus can be reached on specific issues, but consensus for a research area as a whole is equivalent to stagnation, irrelevance and death.”

Az apparátusok pártatlansága

Szalai Erzsébet írja egy könyvrecenzióra adott válaszában:

“Az apparátusok elfogulatlanságát tesztelendô, pillantsunk bele a Pénzügyminisztérium néhány jelentésébe, a kritikus 1993-as, 1994-es évekre koncentrálva:

A Pénzügyminisztérium illetékes fôosztályának 1993. decemberi elemzése megállapítja a külsô egyensúlyi helyzet romlásának tényét és a külsô egyensúlyi feszültségek élezôdését prognosztizálja, másfelôl azonban ezt a megindult egészséges gazdasági növekedés velejárójaként és átmenetiként értékeli. ,,Az ötven fônél többet foglalkoztató vállalkozások körében az év elején még csökkent, majd stagnált a termelés, a harmadik negyedévben azonban már a közép- és nagyvállalati kör is többet termelt az elôzô év azonos idôszakához mértnél. Ez a jelenség – amennyiben tartós marad – minôségi változást jelenthet, azt, hogy a struktúraváltás kényszerét leginkább elszenvedô, de potenciálisan legalább részben életképes vállalkozások – részben a kormányzati válságkezelési eszközök hatékony hasznosítása révén – túljutva a legnehezebb feladaton már a kilábalás felé haladnak. Ez […] megalapozhatja a további növekedést.

Az 1994. márciusi elemzés (két hónappal vagyunk a választások elôtt) hasonló hangnemû. Az egyensúlyi feszültségeket nem értékeli élesebbnek, mint korábban, és a kedvezô tendenciák erôsödésére hivatkozva többek között lehetségesnek tartja, hogy az ipari termelés az év folyamán még 2-4 százalékkal bôvüljön.

1994. november végére (hat hónappal vagyunk a választások után és három hónappal a Bokros-csomag bevezetése elôtt) gyökeres fordulat következik be a helyzetértékelésben – visszamenôlegesen is: az egyensúlyi feszültségek élezôdésének erôs hangsúlyozása után az elemzés leszögezi: ,,az export stagnálása, valamint a behozatalnak a belföldi felhasználásnál gyorsabb növekedése jól mutatja, hogy nemzetközi versenyképességünk romlott, a hazai termelés tekintélyes része a belföldi piacon sem versenyképes”.

1994 decemberében (két és fél hónappal vagyunk a Bokros-csomag bevezetése elôtt) többek között a következôket olvashatjuk: ,,A gazdaság teljesítôképessége a 90-es években folyamatosan csökkent […] 1994-ben a gazdaság növekedésnek indult. Ez a növekedés alapvetôen még nem a gazdaság szerkezetének korszerûsödésére vezethetô vissza…” stb.
Az elemzéseket a Pénzügyminisztérium ugyanazon részlege készítette.”

Mindez persze csak az igazán naívaknak okozhat meglepetést: a gazdaságpolitika nem véletlenül kapta a nevét: elsősorban politika (politics) és közpolitika (policy), és csak másodsorban támaszkodik a gazdaság-“tudomány” eredményeire.

De ugyanez a politikai-politikai gazdaságtani dimenzió, a pártatlanság látszatának kényszeres fenntartása érvényes persze a jegybank, a pénzintézetek, befektetési alapkezelők és biztosítótársaságok “független” elemzőire, az újságok publicistáira, vagy a legalább deklaráltan “érdekképviseleti” szervként fellépő munkaadói és munkavállalói szervezetek vezetőire.

A gazdaságpolitika mélyen átitatott érdekekkel, ideológiával és napi pártpolitikával, fő arénája pedig a politikai, nem pedig a tudományos nyilvánosság. Ennyiben aki ebbe az arénába belép, senki sem lehet “pártatlan”, vezessék a legtisztább szakmai szándékok. Az, hogy egy döntést milyen mértékben határozott meg a “szakma”, illetve a fent említett érdekek, ideológiák és pártpolitikai megfontolások esete válogatja.

Ugyanakkor figyelembe véve a) a gazdaságpolitika “tudományos” alapját képező gazdaságstatisztika meglehetős képlékenységét, illetve (b) az egyszerre értékterhelt és hasraütés-szerűen megállapított paraméterekkel dolgozó gyakorlat-orientált modellek korlátolt hasznosíthatóságát, valamint (c) az előrejelzésekre építő döntéshozás inherens kockázatait és bizonytalanságait a “tudományos alapú”, vagy legalábbis a “tudomány által vezérelt” gazdaságpolitika koncepciója már nehezen tűnik tarthatónak.

Költségvetési beavatkozás – az új mainstream?

Látván az USA rendületlenül recesszió felé masírozó gazdaságát (a Wall Street Journal közgazdász-felmérése alapján ma már 49 százalékos az esély…), egy új, a “regnáló” neoliberálistól jelentősen eltérő fősodor van kialakulóban az amerikai közgazdasági gondolkodásban és gyakorlatban.

Kezdve a politikával: az USA képviselőházában párját ritkító tempóban hajtottak végig a többségi demokraták a republikánusok aktív közreműködésével (!) egy majd 150 milliárd dolláros költségvetési élénkítési csomagot, amit tekintettel az előzetes egyeztetésekre minden bizonnyal G. W. Bush is aláírna. Igaz, a demokraták meglehetősen csalódottak voltak a csomag összetételével (az adóvisszatérítéssel szemben háttérbe szorult az ételjegy és a munkanélküliségi biztosítás), de a gyorsaságnak ára van. A gyorsaság mellett persze nem csak gazdaságpolitikai megfontolások szóltak: a Kongresszus még az elnöknél is népszerűtlenebb, és a republikánusok sem szeretnének az “ajándékozás” kerékkötői lenni egy választási évben…

Ezzel együtt jellemzően a mainstream közgazdász körökben nem váltott ki a korábban megszokotthoz hasonló ellenkezést a beavatkozás (és a Wall Street is jól reagált rövid távon, illetve többek között komoly propagandát fejtett ki mellette Lawrence Summers, a Clinton-adminisztráció “civilben” deficit-héja pénzügyminisztere), igaz, a szükségességét (Mankiw) vagy a hatásosságát (a republikánusok által kierőszakolt adó-központúság miatt Krugman) néhányan megkérdőjelezték.

A mértékadó szereplők közül ennek ellenére kiállt mellette Ben Bernanke FED-elnök, mondván az együttes monetáris és fiskális fellépés hatékonyabb, mintha külön-külön próbálkoznak. Igaz, a republikánusok által megválasztatott Bernanke látszólag hasznosabbnak ítélte volna meg, ha inkább a demokraták javaslatai érvényesülnek a kompromisszumos csomagban… A csekkek mindenesetre így is megérkezhetnek akár már májusban is (ez persze egy optimista változat, tekintettel arra, hogy a Szenátusban azért még elhúzhatják az elfogadást).

Mindent egybevetve a közgazdászok, a politikai és gazdasági lapok és a politikai osztály jelentős részben elfogadja a költségvetési beavatkozás szükségességét az USA jelenlegi gazdasági helyzetében.

Ami azonban még ennél is nagyobb változást jelent a fiskális konzervatívok és neoliberálisok által dominált eddigi mainstreamhez képest az az IMF új vezetésének véleménye. A restriktív költségvetési politika zászlóvivőjének tartott Valutaalap új vezére, Dominique Strauss-Kahn személyesen szólított fel egy összehangolt nemzetközi fiskális élénkítésre.

Kérdés persze, hogy a legalábbis időlegesen egyetértést mutató amerikai döntéshozók magukban mennyire képesek ellensúlyozni a recesszió irányába mutató erőket – a Financial Times szerint például a G7 társtagok nem mutattak nagy hajlandóságot az együttműködésre, még ha az a lap szerint indokolt is lenne.

De a növekedés orientált gazdaságpolitika, és azt ezt szolgáló költségvetési beavatkozás ismételt globális “divattá” válása már egy másik kérdés.

Kamatot csökkentett a FED – bankok érdekében?

Az American Prospect oldalán saját sajtó-figyelő bloggal is rendelkező kiváló Dean Baker ezúttal a Guardianben vizsgálta a legutóbbi FED kamatcsökkentés lehetséges okait.

Miközben mellékesen adalékokkal szolgál a Greenspan FED-elnökségéről rendszerint dicshimnuszokat zengő mainstream média egyoldalúságával kapcsolatban, egy érdekes értelmezését adja a FED-döntésnek.

A bevett értelmezés szerint a csökkentés egyenesen levezethető a FED duális céljából, melynek
alapján aktuálisan az infláció helyett a nagyobb problémát jelentő növekedésre próbál hatást gyakorolni. Baker szerint ugyanakkor a döntés közvetlen kedvezményezettjei a kereskedelmi bankok. Egyrészt a kamatcsökkentés nem kifejezetten hatékony a gazdaság rövid távú felpörgetésében:

The Fed only controls the short-term interest rate, the rate that banks pay when they borrow money overnight to meet reserve requirements. However, the rates that matter most for the economy are long-term rates, like the 30-year mortgage rate or the interest rate on 5-year car loans.

Márpedig az irányadó kamat csökkentése nem jár feltétlenül együtt a hosszú távú kamatok csökkenésével:

Typically short-term and long-term rates move together, so that when the Fed lowers the short-term rate it will also be lowering the long-term rate. But this has not been the case with the recent rate cuts. In fact, when the Fed announced its 50 basis point (0.5 percentage point) rate cut last Wednesday, the 10-year Treasury rate immediately jumped by 7 basis points (0.07 percentage points). This increase is likely to be passed on in higher interest rates on fixed-rate mortgages and car loans. This is especially bad news for anyone who thought that the Fed was going to help the housing market with lower interest rates. Its current policy is going in the exact opposite direction.

Hogy kinek jó akkor mégis a kamatcsökkentés? Baker szerint a kereskedelmi bankoknak:

When banks borrow money they pay the short-term rate. They mostly lend money at the long-term rate. Fed actions that increase the spread between long-term and short-term rates directly increase bank profits. Those with a suspicious mindset might think that the Fed is more interested in beefing up the profits of banks that are rolling in bad debt than in boosting the economy.

Az ilyen felvetések tisztázásat – ahogy azt Baker is javasolja – lényegesen javítaná a monetáris döntések átláhatóságának növelése.

VOX

A VOX a CEPR (Center for Economic Policy Research) kezdeményezése. Lényege, hogy vezető közgazdászok nyilatkoznak gazdaságpolitikai és általános közgazdasági kérdésekben, valamint törekszik a gazdaságpolitikai tanácsadás elméleti megalapozására. Angol nyelven: http://voxeu.org/ (emellett elérhető franciául, spanyolul és olaszul is).

Publikáció a közgazdaságtanban

A közgazdasági folyóiratok referálási rendszere számos problémától terhes. A referálónak semmilyen érdeke nem fűződik a körültekintő bírálathoz, a procedúra ideje jelentősen megnövekedett az elmúlt 15 évben. Amíg a referálás fő célja az érdektelen, rosszul megírt és tartalmilag hibás vagy felületes cikkek kiszűrése lenne, gyakran előfordult, hogy a szerkesztők elutasították olyan cikkek publikálását, melyek később (más folyóiratban publikálva) jelentősnek bizonyultak a közgazdaságtan fejlődésének szempontjából. Az ilyen, a szerkesztők szűklátókörűségéről tanuskodó eseteket gyűjti össze J. S. Gans és G. B. Sepherd cikke.

Talán a leghíresebb eset G. Akerlofé, akinek “Market for ‘Lemons'” című információs aszimmetriáról szóló cikkét 3 folyóirat is elutasította (köztük a JPE és az AER). Az AER szintén elutasította R. E. Lucas 1972-es cikkét (Expectations and the Neutrality of Money), mely a racionális várakozások makroökonómiában való egyik első alkalmazása. Míg Akerlof cikkét 2 referáló túl egyszerűnek találta, addig Lucasé az alkalmazott matematika bonyolultsága miatt bukott meg. Érdemes még megemlíteni P. Krugman esetét, akinek 1979-es nemzetközi kereskedelemről szóló cikkét utasította el a QJE. Krugman ebben a cikkben alkalmazott először monopolisztikus versenyt és növekvő hozadékot tartalmazó modellt.

A cikk érdekessége, hogy M. Friedman első publikálási próbálkozását személyesen J. M. Keynes
utasította el, aki hosszú ideig az akkori vezető közgazdasági folyóirat, az Economic Journal szerkesztője volt. A cikkben Friedman Pigou egy korábbi cikkét bírálja, Keynes a kritikát megmutatta Pigounak, aki szerint az nem volt korrekt. Keynes így elutasította a publikálást. Mit szólt volna vajon a Monetáris politika szerepéhez…

Keynes egyébként kifejezetten jó teljesítményt nyújtott később jelentős cikkek elutasításában. P. Samuelson, H. Hotelling, R. Harrod és Scitovsky Tibor sokat idézett munkáit küldte más folyóiratokhoz.

A kanadaiakat valóban megkérdezik a költségvetésükről

Jim Flaherty kanadai pénzügyminiszter megkérte országa állampolgárait, hogy segítsenek összeállítani a következő fiskális év szövetségi költségvetését.

Na nem úgy, mint a magyar PM, azóta már nem működő korábbi játékai, vagy hasonló új próbálkozása (játsszatok, gyerekek, játsszatok…), ahol mindenki összeállíthatott egy fiktív költségvetést, hanem már a tervezés előtt, akkor amikor még van értelme…

Flaherty nem is csak az apró-cseprő ügyekben számít az állampolgárok véleményére és tudására, hanem abban is, hogy hogyan érintheti az USA gazdasági lassulása vagy a népesség öregedése a költségvetést.

Az online kérdőív kitöltésére február 11-ig van lehetősége a kanadaiaknak. Demokratikus konzultatív jogukkal tavaly közel 8 ezren éltek.

Blog at WordPress.com.

Up ↑