A 19. század második felében kialakult közigazgatástudomány kiindulópontját az államigazgatás és a politika szembenállásának az elmélet által történő felismerése jelentette – gondolhatnánk a nyugati közigazgatástudományi tankönyvekből vagy akár a témával foglalkozó magyar szakcikkekből merített ismereteink alapján.

James H. Svara cikke arra hívja fel a figyelmet, hogy hogyan torzíthatja el aktuális tudományos fogalmi rendszerünket egy utólagosan kreált tudománytörténeti narratíva.

Az említett bináris kód ugyanis a közigazgatástudomány első száz évének meghatározó cikkei esetében csak fokozatosan szilárdult meg – az olyan kiemelkedő szerzők, mint Wilson vagy Goodnow nem csak, hogy a kifejezést nem használták, de tényleges nézeteikkel sem volt kompatibilis egy nagyon éles elválasztás

A fordulópontot ebből a szempontból Wallace Sayre “Premises of Public Administration” c. 1958-as cikke jelentette, mely újraértékelte a hagyományt, s melynek nyomán az összefoglaló művekbe is átszivárgott a közigazgatástudomány dichotómia-vezérelt genealógiája.

Búvópatakként ugyanakkor mindvégig megmaradt a másodlagos irodalomban egy a II. világháború előtti időszakra jellemzőbb értékelés. E szerint a korai szerzők a politikát és az adminisztrációt egy egymást kiegészítő fogalompárosként képzelték el. E szerint a választott politikusokra és a bürokratákra interdependens, kiterjett kommunikációra épülő viszony jellemző, melyben bár vannak elkülönült szerepek de ezek átfedésbe kerülnek. Mindez együttesen, bürokrácia és politika együtt adja ki a demokratikus kormányzást.

A “kiegészítő” megközelítéssel szemben a politika-adminisztráció dichotómia túlhangúlyozásának Svara szerint számos negatív következménye van.

1, A mai tankönyvek úgy tekintenek a tudományág alapjaira, mint amely leegyszerűsítő és téves. Ezzel az újabb generációk számára hagyományozzák tovább a “mihez kezdjünk a dichotómiával”-problémát, korántsem szükségszerűen.

2, A diszciplínához tartozó kutatók a dichotómiát tekintik normának, ami hátrányosan érinti a tudományos teljesítményt. Könnyű ugyanis alternatív modelleket alkotni, melyek magyarázó erejüket tekintve erősebbek a leegyszerűsítő dichotómiánál, de amelyek önmagukban még mindig nem kielégítőek.

3, Az ilyen, a lehetségestől elmaradó eredményeket produkáló megközelítéseknek új legitimációs forrásra van szüksége, pótlandó az elmélet korábbi középpontját jelentő dichotómiát.

Így áshatja alá a leegyszerűsítő és torzító tudománytörténet egy egész diszciplína tudományos legitimitását – hasznos tanulság lehet ez a közgazdaságtan számára is.