Egy angol szerzők által készített, és az iskola-alapítokkal készített interjúkkal is ellátott útmutató kötet konklúziója szerint szinte semmiben. Az összevetéshez meghatározott nyolc dimenzióból
hat a szereplők és a piac viselkedésével, kettő pedig a gazdaságpolitikával kapcsolatos (9.1. tábla).

Ezen előfeltevések alapján, a könyv megállapításait tovább gondolva egy bal-jobb skálán egyértelműen besorolhatónak látszanak az elmúlt fél évszázad legfontosabb makroökonómiai iskolái:

1, A skála jobb szélén a rendkívül rugalmas áralkalmazkodásra, gyors piactisztulásra, a rövid és hosszú táv azonosságára, a racionális várakozásokra, a szabály-alapú gazdaságpolitikára és a torzító jövedelempolitikára építő megközelítések találhatóak. Ezek legfontosabb modernkori inkarnációját az új klasszikus és a reál üzleti ciklusok iskolája jelenti. A kettő közötti árnyalatnyi eltérést csak a sokkok és az egyensúly természetére vonatkozó feltevéseik jelentik: előbbi esetében az, hogy technológiai vagy monetáris természetű a sokk, utóbbi esetében, hogy rögzített-e a természetes munkanélküliségi ráta szintje. Szintén ebbe a csoportba sorolható az osztrák iskola és az ortodox monetarizmus, melyek az előzőekhez képest csak az idő jelentőségét tekintve, illetve a várakozások kialakítása tekintetében mutatnak eltérést.

2, A skála másik, bal szélén az ortodox- és a poszt-keynesi közgazdászok találhatóak. A fluktuációk a kiadási szint változására vezethetőek vissza, a várakozások adaptívak vagy “ésszerűek”, az árak rugalmatlanok illetve ragadósak, a piactisztulás gyenge. Az időhorizontjuk rövid, az egyensúlynak nem adnak kitüntetett szerepet, míg a gazdaságpolitikában a diszkrecionalitás illetve a többé-kevésbé aktív jövedelempolitika mellett szállnak síkra.

3, Metodológiai szempontból a két szélső pont között helyezkednek el az új-keynesi közgazdászok. Ők egy eklektikus iskolát alkotnak több dimenzióban is. A sokkok forrása lehet kereslet- és kínálatoldali is, racionális várakozásokból indulnak ki, ugyanakkor a piaci és áralkalmazkodást lassúnak tartják. A gazdaságpolitikában nem állnak ki jobboldaliak által javasolt szabályok mellett, bár az aktív jövedelempolitikát általánosságban nem tartják hasznosnak.

A jelentős eltérések láttán felmerülhet a kérdés, hogy helytálló-e a könyv konklúziójának felvezetése, mely a makroökonómia fejlődését a hegymászáshoz hasonlítja. Különböző expedíciók próbálják meghódítani ugyanazt a “makrohegyet”, melynek jelenleg még ködbe burkolódzó tetejéről világos kilátás lenne a gazdaságra. Néha ezek a csoportok közel kerülnek egymáshoz, néha újraélesztenek korábban a hegytető felé tartva “megfagyott” elméleteket, de alapjában véve a maguk térképészeti ismereteiben bíznak.

A hegy-metafora hasznosnak tűnik abban az értelemben, hogy előfordulhat, hogy egy-egy csoport diadalmasan bejelenti, hogy felért a hegytetőre, miközben a valóságban (empirikus használhatóságát vagy elméleti koherenciáját tekintve) legfeljebb egy alacsonyan fekvő kiszögellést ért el. Ennyiben szkeptikusnak kell lennünk a “makroökonómia vége” típusú kijelentésekkel.

Ezek ugyanis egy helyes utat feltételeznek, miközben a tényleges tudománytörténet legalábbis megkérdőjelezi, hogy valóban egymásra épülnek-e a különböző iskolák által létrehozott tudáselemek, van-e közöttük átjárás, létezik-e egy pozitív eredményekkel kecsegtető egységes kutatási program? Vagy csak iskolák vannak, melyek kijelentik magukról, hogy birtokukban van a területre vonatkozó végleges tudás, melyet ezt követően tudománypolitikai eszközökkel legitimálnak.

A kötet szerint az egységes és a természettudományokhoz hasonlíthatóan “kemény” makroökonómiára vonatkozó elvárások és törekvések illuzórikusak. Kézenfekvőbbnek tűnik ezért inkább Keynes szerényebb fogász-hasonlatát alapul venni.

But, chiefly, do not let us overestimate the importance of the economic problem, or sacrifice to its supposed necessities other matters of greater and more permanent significance. It should be a matter for specialists-like dentistry. If economists could manage to get themselves thought of as humble, competent people, on a level with dentists, that would be splendid!

A könyv hangsúlyozza, hogy vannak fontos konszenzusos elemek a makroökonómusok közös tudásában, és sokszor csak a tudományos és tanácsadói piaci termékük sajátosságának meghatározása, “differenciálása” áll az ellentétek hátterében.

Az ellentétek jelentős része ugyanakkor korántsem látszólagos. Friedman jóslatával ellentétben az empirikus tesztelés bővülése sem biztosított egy egyértelmű mércét a “jó” és a “rossz” elméletek elhatárolására. A keynesiánus konszenzus megszilárdulásában ugyanakkor fontos szerepet játszottak az Általános elmélet más sajátosságai: a munkanélküliség kapcsán megnyilvánuló probléma-megoldó képessége, politikai programja és retorikája. A stagflációval éppen a probléma-megoldás terén szembesült a klasszikus keynesianizmus egy végzetes ellenféllel, akárcsak nemsokára a monetarizmus a drasztikusan emelkedő brit munkanélküliség esetében.

Az új klasszikus elmélet ellenforradalma sem tudott megkérdőjelezhetetlenül mainstreammé válni:

  • empirikus tesztelése vegyes és nem perdöntő eredményeket hozott
  • az előre látható politikai döntések is befolyásolni látszottak a kibocsátás és munkanélküliség szintjét, miközben
  • sok helyen okozott súlyos problémákat az előre bejelentett dezinfláció

A külömnböző iskolák közül tehát egy sem emelkedett ki egyértelműen “győztesként” a tudományos (nem a tudománypolitikai) versenyben.

Mindehhez jön még a vizsgált probléma- és az elméleti keret kiválasztásának ügye, ami újabb támadási felületet nyújthat egy esetleges új mainstreammel szemben. Az elmélettörténeti elemzést kiegészítve a praktizáló közgazdászok körében végzett kérdőíves felmérések értékelésével a szerzők arra jutnak, hogy a makroökonómiában ma elmarad a konszenzus “erőssége” a keynesianizmus időszakához képest.

De ezt ellentétben a “számszerűsíthető, tesztelhető, konzisztens” új neoklasszikus szintézisről vízionáló apologetákkal még maga Lucas sem bánja: “Consensus can be reached on specific issues, but consensus for a research area as a whole is equivalent to stagnation, irrelevance and death.”