Szalai Erzsébet írja egy könyvrecenzióra adott válaszában:

“Az apparátusok elfogulatlanságát tesztelendô, pillantsunk bele a Pénzügyminisztérium néhány jelentésébe, a kritikus 1993-as, 1994-es évekre koncentrálva:

A Pénzügyminisztérium illetékes fôosztályának 1993. decemberi elemzése megállapítja a külsô egyensúlyi helyzet romlásának tényét és a külsô egyensúlyi feszültségek élezôdését prognosztizálja, másfelôl azonban ezt a megindult egészséges gazdasági növekedés velejárójaként és átmenetiként értékeli. ,,Az ötven fônél többet foglalkoztató vállalkozások körében az év elején még csökkent, majd stagnált a termelés, a harmadik negyedévben azonban már a közép- és nagyvállalati kör is többet termelt az elôzô év azonos idôszakához mértnél. Ez a jelenség – amennyiben tartós marad – minôségi változást jelenthet, azt, hogy a struktúraváltás kényszerét leginkább elszenvedô, de potenciálisan legalább részben életképes vállalkozások – részben a kormányzati válságkezelési eszközök hatékony hasznosítása révén – túljutva a legnehezebb feladaton már a kilábalás felé haladnak. Ez […] megalapozhatja a további növekedést.

Az 1994. márciusi elemzés (két hónappal vagyunk a választások elôtt) hasonló hangnemû. Az egyensúlyi feszültségeket nem értékeli élesebbnek, mint korábban, és a kedvezô tendenciák erôsödésére hivatkozva többek között lehetségesnek tartja, hogy az ipari termelés az év folyamán még 2-4 százalékkal bôvüljön.

1994. november végére (hat hónappal vagyunk a választások után és három hónappal a Bokros-csomag bevezetése elôtt) gyökeres fordulat következik be a helyzetértékelésben – visszamenôlegesen is: az egyensúlyi feszültségek élezôdésének erôs hangsúlyozása után az elemzés leszögezi: ,,az export stagnálása, valamint a behozatalnak a belföldi felhasználásnál gyorsabb növekedése jól mutatja, hogy nemzetközi versenyképességünk romlott, a hazai termelés tekintélyes része a belföldi piacon sem versenyképes”.

1994 decemberében (két és fél hónappal vagyunk a Bokros-csomag bevezetése elôtt) többek között a következôket olvashatjuk: ,,A gazdaság teljesítôképessége a 90-es években folyamatosan csökkent […] 1994-ben a gazdaság növekedésnek indult. Ez a növekedés alapvetôen még nem a gazdaság szerkezetének korszerûsödésére vezethetô vissza…” stb.
Az elemzéseket a Pénzügyminisztérium ugyanazon részlege készítette.”

Mindez persze csak az igazán naívaknak okozhat meglepetést: a gazdaságpolitika nem véletlenül kapta a nevét: elsősorban politika (politics) és közpolitika (policy), és csak másodsorban támaszkodik a gazdaság-“tudomány” eredményeire.

De ugyanez a politikai-politikai gazdaságtani dimenzió, a pártatlanság látszatának kényszeres fenntartása érvényes persze a jegybank, a pénzintézetek, befektetési alapkezelők és biztosítótársaságok “független” elemzőire, az újságok publicistáira, vagy a legalább deklaráltan “érdekképviseleti” szervként fellépő munkaadói és munkavállalói szervezetek vezetőire.

A gazdaságpolitika mélyen átitatott érdekekkel, ideológiával és napi pártpolitikával, fő arénája pedig a politikai, nem pedig a tudományos nyilvánosság. Ennyiben aki ebbe az arénába belép, senki sem lehet “pártatlan”, vezessék a legtisztább szakmai szándékok. Az, hogy egy döntést milyen mértékben határozott meg a “szakma”, illetve a fent említett érdekek, ideológiák és pártpolitikai megfontolások esete válogatja.

Ugyanakkor figyelembe véve a) a gazdaságpolitika “tudományos” alapját képező gazdaságstatisztika meglehetős képlékenységét, illetve (b) az egyszerre értékterhelt és hasraütés-szerűen megállapított paraméterekkel dolgozó gyakorlat-orientált modellek korlátolt hasznosíthatóságát, valamint (c) az előrejelzésekre építő döntéshozás inherens kockázatait és bizonytalanságait a “tudományos alapú”, vagy legalábbis a “tudomány által vezérelt” gazdaságpolitika koncepciója már nehezen tűnik tarthatónak.