Látván az USA rendületlenül recesszió felé masírozó gazdaságát (a Wall Street Journal közgazdász-felmérése alapján ma már 49 százalékos az esély…), egy új, a “regnáló” neoliberálistól jelentősen eltérő fősodor van kialakulóban az amerikai közgazdasági gondolkodásban és gyakorlatban.

Kezdve a politikával: az USA képviselőházában párját ritkító tempóban hajtottak végig a többségi demokraták a republikánusok aktív közreműködésével (!) egy majd 150 milliárd dolláros költségvetési élénkítési csomagot, amit tekintettel az előzetes egyeztetésekre minden bizonnyal G. W. Bush is aláírna. Igaz, a demokraták meglehetősen csalódottak voltak a csomag összetételével (az adóvisszatérítéssel szemben háttérbe szorult az ételjegy és a munkanélküliségi biztosítás), de a gyorsaságnak ára van. A gyorsaság mellett persze nem csak gazdaságpolitikai megfontolások szóltak: a Kongresszus még az elnöknél is népszerűtlenebb, és a republikánusok sem szeretnének az “ajándékozás” kerékkötői lenni egy választási évben…

Ezzel együtt jellemzően a mainstream közgazdász körökben nem váltott ki a korábban megszokotthoz hasonló ellenkezést a beavatkozás (és a Wall Street is jól reagált rövid távon, illetve többek között komoly propagandát fejtett ki mellette Lawrence Summers, a Clinton-adminisztráció “civilben” deficit-héja pénzügyminisztere), igaz, a szükségességét (Mankiw) vagy a hatásosságát (a republikánusok által kierőszakolt adó-központúság miatt Krugman) néhányan megkérdőjelezték.

A mértékadó szereplők közül ennek ellenére kiállt mellette Ben Bernanke FED-elnök, mondván az együttes monetáris és fiskális fellépés hatékonyabb, mintha külön-külön próbálkoznak. Igaz, a republikánusok által megválasztatott Bernanke látszólag hasznosabbnak ítélte volna meg, ha inkább a demokraták javaslatai érvényesülnek a kompromisszumos csomagban… A csekkek mindenesetre így is megérkezhetnek akár már májusban is (ez persze egy optimista változat, tekintettel arra, hogy a Szenátusban azért még elhúzhatják az elfogadást).

Mindent egybevetve a közgazdászok, a politikai és gazdasági lapok és a politikai osztály jelentős részben elfogadja a költségvetési beavatkozás szükségességét az USA jelenlegi gazdasági helyzetében.

Ami azonban még ennél is nagyobb változást jelent a fiskális konzervatívok és neoliberálisok által dominált eddigi mainstreamhez képest az az IMF új vezetésének véleménye. A restriktív költségvetési politika zászlóvivőjének tartott Valutaalap új vezére, Dominique Strauss-Kahn személyesen szólított fel egy összehangolt nemzetközi fiskális élénkítésre.

Kérdés persze, hogy a legalábbis időlegesen egyetértést mutató amerikai döntéshozók magukban mennyire képesek ellensúlyozni a recesszió irányába mutató erőket – a Financial Times szerint például a G7 társtagok nem mutattak nagy hajlandóságot az együttműködésre, még ha az a lap szerint indokolt is lenne.

De a növekedés orientált gazdaságpolitika, és azt ezt szolgáló költségvetési beavatkozás ismételt globális “divattá” válása már egy másik kérdés.