Egy érdekes szerkesztőségi cikk jelent meg a Washington Post-ban a sok kritikus által elvont matematikai megközelítése miatt bírált, 2007-es közgazdasági Nobel-emlékdíjas gazdasági mechanizmusok elméletével kapcsolatban.

Egy váratlan fordulattal az egyik díjazott, Eric Maskin maga alkalmazta az elméletet egy igen aktuális témára, az USA előválasztási rendszerére. E szerint a mai előválasztási szisztéma helyett mindenkinek rangsorolnia kellene az összes jelöltet, hogy minden két fős párosra ki lehessen számítani a “helyes” végeredményt. Az elmélet alapfeltevése ugyanis az, hogy minden választás végső soron kétszereplős összehasonlítások összege.

Bármennyire is tetszetős, a frissen trónra emelt gazdasági mechanizmusok elmélete sem tudja kezelni a politikatudomány területére átlépő közgazdaságtan imperializmusának azon problémáját, hogy a választóknak nincs stabil preferenciarendezésük. Az egyik kérdés az így kapott rangsorok intenzitása. Mi van, ha valaki tudja, hogy kire akar szavazni, és a többieket csak véletlenszerűen irogatja be, mert kötelező? Az ő erős elsődleges preferenciája a normál esetnél egy ilyen rendszerben rosszabb eséllyel érvényesülne, ha sok ember nem túl lelkesen, de a második helyre tesz egy másik jelöltet.

Egy rosszul megtervezett aukció torzítása, a valódi preferenciák elrejtése és a stratégiai viselkedés helyett sokkal életszerűbb leírásnak tűnik, hogy fontos választói csoportok, még ha nem is földcsúszamlásszerűen, de a New Hampshire-i választást megelőző két napban egyszerűen megváltoztatták preferenciájukat. Ha valakinek fontos ugyanis a szavazata (és miért ne lenne az, ha már veszi a fáradságot, hogy elmenjen szavazni), akkor úgyis arra adja, akit a legjobb jelöltnek tart.

Különösen így van ez egy előválasztáson, melynek kisebb a tétje, és ahol az alternatívákat valószínűleg sokkal kevésbé értékeli kedvezőtlennek, mint egy országos választáson, azaz nagyobb szabadságot hagyhat magának. A “rossz”, szívből jövő, elsődleges preferenciát tükröző, azaz “nem stratégiai” szavazásból adódó “negatív” eredmény ugyanis itt lényegesen kevésbé “negatív” – kisebb a baj.

Hogy mennyire működik az elsődleges preferencia elve a többszereplős versenyekben, arra jó példa lehet a parlamentbe jutásra esélytelennek hitt MDF 2006-ban:

A Gallup utolsó felmérése szerint: “Az MDF esete ennél világosabb: a 3,6% (kerekítve 4%) nem lesz elég a bejutásra, jelen pillanatban nincs olyan részvételi szcenárió, aminek megvalósulása esetén megszerezhetnék a bejutáshoz szükséges szavazatmennyiséget. Nyilván messze van még a voksolás napja, de nem látunk olyan trendet, amely az MDF számára kedvező kimenetelt vetítene előre április 9-ére.”


De a példák a végtelenségig sorolhatóak: maradva az USA-nál, ott van például az egyszer már visszalépett Ross Perot 1992-es kiugró szereplése. Lehet, hogy az utolsó pillanatban, de az emberek végül eldöntik, hogy kit akarnak leginkább, függetlenül attól, hogy mit mond a sajtó vagy a közvéleménykutatás.

Az előnyök tehát kétségesek, miközben egy “mechanizmus”-reform a jelenleginél lényegesen átláthatatlanabbá tenné a rendszert, ami vélhetően csökkentené a részvételt, a választás intézményébe vetett bizalmat, közvetve tehát a politikai döntések legitimációját.